Most olyan könnyű minden, szinte csak a semmi tart... 

Az egész egy sörrel kezdődött. Ültünk az Deák térhez közel egy söröző teraszán és kipattant a terv! Látogassuk meg grúz barátunkat Thesszalonikiben. Mindezt úgy, hogy a lehető legkevesebb szervezést tesszük az utazásba. Nyolcan vagyunk, két kocsiba bepattanunk és irány dél. Ugye emlékeztek? Akik élnek, azok délnek mennek...

Első megálló Ohrid. Több, mint 900 kilométert tervezünk az első napra, nem lesz kevés, de az Ohridi-tó kárpótolni fog minket minden fáradtságért. Ezután irány Thesszaloniki, ami már alig 300 kilométer. Közben ha megéhezünk eszünk, ha megszomjazunk iszunk és ha elfáradunk alszunk. Ahol ér minket az éjszaka. Hol campingben, hol hostelben, hol a tengerparton...

Készülj Zeusz, megyünk!

Ti pedig kövessetek! Amikor csak tudok posztolok :) Már csak 3 hét és indulunk!

Igazából nem tartozom a nagy focirajongók közé. Valójában a sportközvetítéseket főleg társaságban néztem, önmagában egy meccs megtekintésének élményéért ritkán ültem le a tv elé. Voltak persze kivételek, egy-egy VB döntő szintű esemény kedvéért azért letelepedtem a kanapéra, és nem mondom, hogy nem nyújtott szórakozást, de olyan igazán csak a legritkább esetekben ragadott el a hangulat.

A mostani EB előtt sem éreztem hatalmas izgalmat. Azt azért elhatároztam, hogy a magyar meccsek megnézésén felül általánosságban is követem az eseményeket, próbálom kicsit megélni is ezt az egészet. Hát, hogy ez ennyire sikerülni fog, azt magam sem gondoltam.

A történetnek „csak” az egyik fele az, ami a pályán történt. Az osztrákoknak rúgott második gól után már kicsit úgy éreztem, én is ott vagyok. Az izlandiak ellen végigizgultam a teljes második félidőt, hiszen annyira látszott, hogy jobbak vagyunk. Nem az volt a kérdés, ki szerzi a következő gólt, hanem hogy van-e elég időnk rá. Jó érzés volt látni a portugálok elleni meccset, hogy egy ennyire magasan rangsorolt ellenfél esetében is bátran játszott a csapat. Nyomát sem láttam annak a korábbi felfogásnak, hogy majd valahogy kihúzzuk a 90 percet, és kiszenvedünk egy döntetlent. Korábban jó indok lett volna a távolmaradásra, hogy a Magyarország-Portugália másnapján reggel egy komoly vizsgán kellett részt vennem, de most egyáltalán nem bántam meg, hogy szerdán rászántam azt a néhány órát a meccsnézésre.

Legalább ennyire jó volt azt látni, hogy nem csak én érzek így. A közvetlen környezetemben is olyan emberek ültek le megnézni a válogatott játékát, akiket azelőtt szerintem sose láttam meccset nézni. Mindenki szurkolt, gátlások nélkül tudtunk együtt bíztatni, amikor szükség volt rá, és a sikereket látva együtt örülni. Ebből a szempontból az élmény nekem a Magyarország-Belgium meccsen csúcsosodott ki, ahol is pár baráttal együtt mentünk ki közösségi helyszínre végigizgulni a meccset. Eredetileg a Margitszigetre készültünk, de mivel az ottani szurkolói zóna bő másfél órával(!) a kezdés előtt megtelt, végül a Szabadság téren kötöttünk ki. A meccset nem nyertük meg, de az élmény hatalmas volt így is: a több ezer ember egy kivetítőt nézve egyszerre kiáltott fel, egyszerre bíztatott, félelmetes hangulatot varázsolva. Ez olyan élmény, amit bátran ajánlok mindenkinek, ha engem meg tudott érinteni, akkor senki másnak nem lehet ezzel a gondja. Persze a mérkőzést követően egy kis szomorúság mindenkiben motoszkált, de a BKV közlekedés beindulásáig még jó háromnegyed órán keresztül néztem és voltam részese az ünneplő tömegnek. Mert végeredményben abszolút volt mit ünnepelni, a fiúk tényleg kitettek magukért. Úgy érzem, egy kicsit megértettem, mi az, hogy egy szerethető csapatunk van, amire büszkék lehetünk. Mert ez a helyzet most, és nagyon sok magyar ember érez velem együtt így. Köszönjük fiúk!

Ősszel kezdőnek a világbajnoksági selejtezők, én már most biztos vagyok benne, hogy nem fogom a csapat meccseit elmulasztani.

A "fennkölt" stílusú, buzdító hangvételű cím után most arra gondolhatnátok, hogy valami harmadrangú eszmefuttatás következik, pedig közel sem célom kilométeres sorokban az emberi jogokról és a méltóságról írni.

Mindössze annyi a helyzet, hogy éppen a mindennapjaink részévé válik az EB, a foci és a magyar válogatott szeretete. DE! Amellett, hogy bebizonyítottuk, híresen nagyot tud mulatni focisikerei kapcsán (is!) a magyar ember, bizony több ízben hallani "az ellenfelekkel szembeni illetlen verbális megnyilvánulásokról". 

Kezdjük némi előismerettel. Mint tudjuk, az UEFA nem szereti többek között a rasszizmust sem. Erre gyakorta fel is hívja figyelmünket.

• A BL félidős reklám, ahol smink nélkül, több nyelven nyilatkoznak a sztárfiúk:
• Valamint a futball közös ünneplését promótáló, valójában a "No to racism" véleményem szerint kreatívabb megoldása.

Gondolhatnánk, hogy az UEFA pörög csak rá erre és az ilyen jellegű témákra. Hiszen nézzük csak meg, hány és hány például fekete játékos erősíti például a francia válogatottat és játszik zavartalanul évek óta. A történet valójában nem ennyire egyszerű.

Legyen elég annyi, hogy egy Kevin Prince Boateng nevű rendkívül magasan jegyzett és jó labdarúgó nagyrészt azért hagyta el a szintén bombaerős A.C. Milan csapatát néhány éve, mert az olasz meccseken rasszista megnyilvánulások érték. Vagy gondoljunk csak annak a német politikusnak a közelmúltban tett nyilatkozatára, amely szerint az emberek nem szeretnék, ha Jérome Boateng (német világbajnok hátvéd, marha jó focista, az előbb említett Boateng féltestvére) lenne a szomszédjuk, Ilyen esetekből nem egy, nem kettő van, hallani pedig változó intenzitással lehet róluk.

A helyzet ugyanakkor az, hogy amikor az elmúlt napokban drukkoltunk, gyakorta tettünk olyan megnyilvánulásokat, amikor egész csapatokat vagy játékosokat szidtunk igencsak durván. Legyünk konkrétak, a CR7 barna bőrére utalás, azok a k**va izlandiak, vagy a sógorokra a nem mindig fényes közös múltra való obszcén utalgatás, igencsak divatba jött. Mondhatnánk, hogy mi nem teszünk ilyet (mi csak másokat vagyunk kénytelenek hallgatni), de azért tényleg nézzünk magunkba egyszer.

Szóval arra gondoltam, hogy arra a hátralévő legalább egy meccsre mellőzzük az ilyen szöveget és inkább sportszakmai szempontból kritizáljuk a másikat. Szóval azt javaslom, hogy inkább a sajátodért drukkolj, ne a másik ellen. Ha pedig úgy nem menne, akkor legalább ne süllyedjünk olyan mélyen a mocsárba, hogy faji, nemzetiségi vagy származási alapon szidunk másokat, vagy édesanyjukat. 

Ha a cikk nem tetszett vagy bénának tartod nem gond, de azért remélem abban még egyetértünk, hogy vasárnap is:

Mostanában arra lettem figyelmes, hogy mennyire igénytelenül eszem. A legutóbbi héten direkt figyeltem, mennyire sietősen eszem meg a menzás, gyorskajáldás, vagy mirelit ebédeket, valamint a hasonlóan gyorsan beszerezhető reggeliket és vacsorákat. Természetesen alkalomadtán jó éttermekben is szoktam jó minőségű ételeket enni. Ami még szemet szúrt - szintén a múlt héten - egy éttermezés során, hogy az itt felszolgált ételt is kevésbé ízleltem meg. Olyan érzés fogott el, mintha elfelejtettem volna "tisztelni" az étkezést és magát az ételt is...

Éppen ezért kapóra jött egy lehetőség, amelyre néhány barátom javaslatára mentem el. Nemesnádudvaron, a kb. 2000 lelket számláló bács-kiskun megyei, Bajához közeli sváb faluban vadgasztronómiai találkozót szerveztek szerb, szlovák, német és természetesen magyar ételkülönlegességek felsorakoztatásával.

Az ételt maguk a vadásztársaságok főzték egy festői környezetben, a falu Máriavölgye pincesorán amely kizárólag a sváb borospincék építészeti sajátosságait hordozza magában.

Amellett, hogy kóstoltam medvepörköltet, vaddisznó-különlegességeket és még sok egyéb mást, a helyi borokat is letesztelem. Hasonlóan az ételekhez ezek is "megfogtak", ha értitek mire gondolok :D Nagyon izgalmas kezdeményezésnek tartom a faluban, hogy 15 fiatal egyesületet alapított Nemesnádudvari Borbarátok Egyesülete néven, amellyel céljuk a helyi borászati értékek megismertetése és továbbfejlesztése. Erre azt gondolom jó esélyeik is vannak, hiszen a 15 tagból öten főállásban borászként dolgoznak. Mondanom sem kell, az ő boraikat is végigteszteltem, de mindegyikükhöz "technikai okok" miatt már nem jutottam el.

Miért érdemes ide eljönni? Jók az ételek, (nagyon) jók az italok, jók a programok, egyszóval minden jó.

Komolyra fordítva a szót: igényes eseményen vettem részt megfizethető áron, jó hangulatban. Emellett odafigyeltem, hogy rendesen megízleljem az ételkülönlegességeket, hagyjak időt az étkezésre - érdemes volt. A feladat most már csak az, hogy hétköznap is ezt a minimális erőfeszítést megtegyem és az étkezések a napom egyik fontos és lényeges elemévé váljanak. A másik, hogy jövőre is szakítsak időt a Nemesnádudvari Nemzetközi Vadgasztronómiai és Borfesztiválra.

Ha tetszett a poszt kövessetek facebookon is. :)

Emlékeztek még, amikor délutánonként Gazdálkodj okosoztunk? Amikor mindenkinek biztosan összegyűlt egy lakásra való és a legnagyobb csapás az volt, ha kihúztuk a "Hozzányúltál a gyógyszeres dobozhoz, kimaradsz 3 dobásból" kártyát. Vagy, amikor a barátságaink legnagyobb próbája egy közös Monopoly volt, amikor a legjobb barátaink csalták ki az utolsó dollárjainkat. A Rizikóban egymással kötöttünk tiltott szövetséget, hogy elfoglaljuk a kívánt területeket, az Uno-ban egymásra dobáltuk a +4-es kártyákat. A játék végén pedig a győztes nyereménye az volt, hogy neki kellett visszapakolni a dobozba a játékot...

Ezt az élményt találtuk meg újra. Egy estére eldobtuk a telefont, kiléptünk a virtuális valóságból és visszaültünk az asztal mellé. A Board Game Cafe remek helyszín ezekhez az estékhez. A Déli pályaudvar mellett várnak szeretettel mindenkit. Gyakorlatilag végtelen a társasjáték kínálatuk. Ami eszedbe jut (és főleg, ami nem), minden van. Ha már tudod, hogy mit játszanál, a játékot megtalálod, ha nincs ötleted, az ott dolgozó srácok azonnal és készségesen segítenek. Ajánlanak játékokat, akár többet is és ha kéritek gondosan el is magyarázzák őket. 

Mi a P.I. nevű játékkal játszottunk. Bár egyikünk sem ismerte, a rövid magyarázat után azonnal el tudtunk kezdeni játszani, és több szálon nyomoztunk a különböző helyszínen elkövetett bűntények ügyében. A három óra, amit ott töltöttünk pillanatok alatt eltelt. A játék mellett finom söröket és melegszendvicseket fogyaszthattunk. A hangulat nagyon jó volt, a hely hamar megtelt és minden asztaltól csak a felhőtlen nevetést hallottuk. 

Köszönjük az élményt a Board Game Cafe-nak, máskor is megyünk! Ti se hagyjátok ki! :)

Az a helyzet, hogy egy olyan világban élünk, ahol mindenki mindent előre megtervez és pontosan tudni akarja mi fog vele történni. A franc enné meg, olyan uncsi :) Tudod mit csinálsz hétfőn? Kedden? És a többi nap? Még jó, mert nem engeded meg magadnak, hogy ne tudd. Pedig milyen izgalmas és frissítő, mikor valami új dolog történik Veled.

Gondolj arra, hogy milyen jó lenne, ha egyik nap munkából nem a villamossal rotyognál hazáig, hanem hívnál egy Ubert. Fogadjunk, hogy Te, Kedves Olvasó, még nem is "ubereztél". Az első alkalom úgyis ingyenes, beszélgetsz kicsit a sofőrrel, még az is lehet, hogy jófej :p Ha meg nem, hát nem, legalább nem kellett nézned a tömegközlekedéssel utazók arcára kiült világvége hangulatot.

Vagy mondjuk egy este, mikor beülnél a facebook elé, mégsem huppansz bele a kényelmes kanapéba, hanem felhívod a havert, hogy faragjunk mán krumplit halóó, milyen izgalmas lehet. (Van ilyen verseny amúgy!) És akkor krumplit faragtok bakker. Együtt. Közben iszogattok, beszélgetek, jobb, mint otthon kuksolni Zuckerberggel.

Az a lényeg, hogy ne hagyjuk belesüllyedni magunkat a lehúzó hétköznapokba. A munka, a pénz, a rossz idő, egy nyafogós barátnő… Van rá megoldás. Mindig ki kell találni valamit, bele kell vágni a dolgokba. Spontaneitás! Kilépni a komfortzónából és esélyt adni a lehetőségekkel teli ismeretlennek.

Faragjatok krumplit :)

A legutóbbi hétvégén részt vettem az Ultrabalaton nevű kerékpáros- és futóversenyen. A cél rendkívül könnyen körülírható: fusd vagy tekerd körbe a Balatont egyéniben vagy csapatban. 

Elsőre érdemes lehet a tisztánlátás kedvéért néhány számadattal illusztrálni a fentieket:

• maga a táv 220 km, azaz egy focipálya körül kialakított klasszikus futópályán 550 kör, valamint olyan hosszú, mintha Győrből Budapesten keresztül Kecskemétig futna valaki
• a távot különböző idővel teljesítik a csapatok és az egyéni versenyzők, de egyéni indulóknál bőven elképzelhető, hogy bőven több, mint egy napot is futnak, ami ha belegondoltok, hogy több, mint a 8 óra munka, 8 óra pihenés, 8 óra szórakozás összesen, akkor kellően heroikusan hangzik
• a versenyen összesen több, mint 7.000 ember vesz részt, ami annyi, mintha kb. fél Keszthely útra kelne egy nap, futni szeretett tavuk körül

Mi egy 10 fős csapattal vágtunk neki a távnak és hihetetlenül elfáradtunk a végére. Különböző edzettségi szinttel és tapasztalattal érkeztünk, de azt gondolom mindenki kihozta magából a maximumot és a közös cél érdekében túllépett saját vélt, vagy valós korlátain. A legdurvább, hogy a déli part nagy részét már éjszaka kellett futnunk (a később elindított csapatoknak pedig még többet). Az eredményünk 19 óra alatti futás lett, amely önmagában nem érdekes, nem kiemelkedő, de nem is rossz eredmény. Ami azonban igazán durva, hogy két éve az akkori nyertes valamivel több, mint 18 óra alatt ért be! Vagyis egyedül gyorsabb volt, mint mi tízen! 

A verseny szervezettségét, az ellátást, az út biztosítását és az adminisztratív hátteret is csak dicsérni tudom, szerintem folyamatosan igyekeztek megadni a futóknak azt a hátteret amivel plusz energiát és motivációt tudtak nyerni a futáshoz. Bár az vicces volt, mikor az egyik köztes itatónál a rendező azt mondta nekem, hogy még 25 km Balatonföldvár és én 5 km-re emlékeztem és készültem :D. Szerencsére nekem volt igazam.

Nem kertelek, közben és utána is nagyon nagy fájdalmakat okoz ez a verseny. Kifáradsz szellemileg és testileg is, legyél egyéni vagy csapatfutó. Egész nap zseléken és izotóniás italokon élsz, másnap pedig nem tudsz betelni a szerves ételek adta örömökkel. Ennek ellenére sokkal kevesebb lettem volna hétfőn reggel, ha nem csinálom meg a haverokkal a távot szombaton és vasárnap.

Remélem jövőre találkozunk! Én mindenképpen ott leszek!

Ezt a postot olvasva arra gondolhatnátok, hogy egy spontán programokat kínáló blog mögé bújtatott néptánc-élménybeszámolót írok Nektek. A helyzet az, hogy nem ez a cél, de a legutóbbi program amire eljutottam szintén néptánchoz kapcsolódik. A Hencida Táncházban voltam a Horánszky utcában, ahol körülbelül 150-170 ember társaságában élő népzenére táncoltunk. A program lényege, hogy minden hónap második szombatján a Párbeszédek Házában 4x45 perces hosszúságban táncolni lehet, négyféle táncot. Minden tánchoz oktatás is tartozik, tehát aki úgy érzi, hogy nem túlságosan képzett, az is élvezni fogja. A fejlődés tényleg nagyon gyors!

Én magam bár szeretek táncolni, igazán nem vagyok szakértő. Ezért is esett jól, hogy a második felvonásra, a "legkönnyebbnek" mondható moldvai csángó körtáncra értem oda, aminek a végére azért kellemesen elfárad az ember. Utána táncoltam még szilágyságit, ami páros tánc és sokkal jobban kellett koncentrálnom már. Viszont ebben lehet lányokat pörgetni néptáncosan, amit sosem csináltam még, de tök jó élmény. A harmadik tánc egy széki tánc volt amelyiknél az oktatás ellenére is éreztem hiányosságokat a tudásomban, de azért így is jól szórakoztam.

Akinek ez eddig nem hozta volna meg a kedvet, annak az egyes táncok után a büfében (ingyen) kapható zsíroskenyér (azzal a felejthetetlen gulyásleveses fűszerrel) és a bodzaszörp, valamint a mulatság utáni iszogatás (és fakultatív tánc) a Loyola Caféban azért minden bizonnyal meggyőző erővel bír :)

További infók a Hencidáról:

http://www.jezsuita.hu/kozosseg/hencida-neptancegyuttes

Valamelyik este két barátommal egy esti sörözésen merült fel, hogy az azt követő esténk is szabad, és ha már így van, csinálhatnánk valamit közösen. Rövid tanácskozást követően megszületett az ötlet: szabadulószobába fogunk menni.

Mivel nekünk sem volt korábban tapasztalatunk ilyesmiben, másnap egyszerűen kinéztünk a neten egy szobát, amiről összességében pozitív értékeléseket olvastunk. Nem vaciláltunk sokat, lefoglaltuk és vártuk az estét.

De mi is az a szabadulószoba?

Nos, nagyjából az, ami a legtöbbeknek elsőre eszébe jut róla.

•  Adva van egy háttértörténet, azaz a szoba jellegétől függően lehetsz a világjárvány ellen gyógyszert készíteni kívánó tudós, sivatagban eltévedt túlélő, vagy egyszerű kincsvadász is. A háttértörténet adja meg a játék hangulatát.  
• Adva van maga a szoba, ahol a legkülönfélébb logikai, kreatív és ügyességi feladatokon kell keresztül menned. Titkos kódokat, jelszórészleteket, a gyógyszer összetevőinek képletét kell összegyűjtened, szobáról szobára haladva, a végső cél érdekében.
• És végül adva van egy időkorlát, hiszen a világ megmentésére vagy a megmenekülésre szánt időd véges. Ez jellemzően egy óra szokott lenni, azaz ennyi időd van, hogy a feladatot teljesítsd.

Ez így elsőre nem hangzik túl megnyugtatóan, de szerencsére van még itt valami, ami a segítségedre lesz: a társaid. A szabadulószoba ugyanis csapatjáték, és ezalatt nem csak azt kell érteni, hogy együtt mentek be, együtt jöttök ki. A feladatok változatosságából adódóan egész biztos, hogy akad olyan, amihez a te képességeid illeszkednek leginkább, és lesz olyan, amihez valamelyik társadé. A játék lényeges eleme a csapatmunka: el kell osztani a feladatokat, és amíg te kódot törsz az egyik sarokban, a másik dolgozhat egy ügyességi játékon a szoba közepén. Ha nem így tesztek, azt az időtök fogja bánni, és a kijutásotokat veszélyeztetitek. A részeredmények egy előre nem látott módon kezdenek beleilleni a közös a képbe, minden apró siker pedig további motivációt adhat a folytatásra. A játék ezen jellege hatalmas élményt ad: Garantálom, hogy mikor a sikeres teljesítést követően kiléptek a szobából, mindannyian jobban fogjátok magatokat érezni.

Mi elsőre egy egyiptomi, piramiskutatós témájú szobába neveztünk be, ahol a fentieket sikerült maradéktalanul megtapasztalnunk. A feladatok változatosak voltak, és a nagyjából 40 perces teljesítést követően elégedetten vonultunk el a szomszéd vendéglátó egységbe egy jól megérdemelt italra. Ezalatt folyamatosan a szerzett élményeinkről beszéltünk, ami végül lassan abba a teljesen spontán elhatározásba torkollott, hogy felhívtuk a helyet, estére van-e még másik szabad szobájuk. Szerencsénk volt, így a szusszanást követően mehettünk vissza az újabb kihívásra, ezúttal a középkori Arthur király világába belecsöppenve. És a falon hagyott feliratunk ellenére egészen biztos, hogy idővel vissza fogunk térni egy újabb kihívásra.

Komfortzóna. Mindenki hallott róla, tudjuk, hogy ez az a kényelmes valami amiben élünk. Körülvesznek a kellemes és megszokott dolgaink. Mondják páran azt is, hogy ezen kívül sokkal izgalmasabb dolgok várnak minket. No, de miért is menjek ki? Megvan mindenem, sok dolgot csinálok a szabadidőmben, vannak hobbijaim, barátaim. Mi van a komfortzónán kívül amiért érdemes kilépnem? A megoldás egészen egyszerű, a komfortzónámon kívül általában semmi extra nincs. Azaz, hogy mégis: emberek vannak. Olyan emberek, akik kicsit hasonlítanak hozzám, kicsit nem, sőt, lehet, hogy az egyetlen közös dolog bennünk, hogy egy programon vagyunk. Évekkel ezelőtt egy tanárom mondta nekünk, hogy a világon a legizgalmasabb dolog a valóság és a másik ember. Ez vár minket a komfortzónánkon kívül. 

Ezen a héten úgy gondoltam, hogy belevágok. Lassan, lépésenként elmegyek olyan programokra, amikre eddig nem. Bevállalok olyan kihívásokat, amik eddig is az orrom előtt voltak, de sosem csaptam le rájuk.

A héten volt a táncház napja/hete, tele táncos flashmobokkal. Tetszenek ezek a megmozdulások, de nem szerettem bennük részt venni. A külső szemlélő szerepe jobban feküdt. Most viszont ott voltam! Kedden este 6 órakor a Deák téren táncoltam! Amit kaptam: Együtt táncoltam több mint 50 emberrel. Feldobtam több, mint száz ember szürke kedd délutánját. Plusz látványosságot adtam a turistáknak és eközben egy kis lépést tettem a még ismeretlen ismerőseim felé. Folytatás következik, tartsatok velem, lépjetek ki a saját burkaitokból.